Mezei Gáborral az állomány felszámolása című kötetéről Herczeg Ákos beszélget
Herczeg Ákos: Szerzőként bő tíz évvel ezelőtt, 2012-ben jártál legutóbb Debrecenben, az első, függelék. címmel megjelent könyved bemutatóján. A mostani, az állomány felszámolása már a negyedik köteted, a harmadik kiadónál, tehát elmondható, hogy érett alkotó vagy, ami teljesen más alaphelyzet, mint amikor először beszélgettünk. A pályakezdéshez képest mennyit változott a viszonyulásod a készülő, még formátlan, majd egyre kézzelfoghatóbb anyaghoz, egyáltalán, a nyelvhez, amellyel dolgozol? Miben áll a legfőbb különbség az egykori és jelenkori szerzői identitásod között? Hogyan járul hozzá mindehhez, hogy különböző kiadókkal-szerkesztőkkel álltál kapcsolatban?
Mezei Gábor: 2012-ben mutattuk be a függelék.-et a Debreceni Egyetemen, számomra az egy nagyon távoli világnak tűnik, de ami fontos ebben, az az, hogy ez a négy könyv egymást követi, hogy van egy komoly folytonossága, épülése ennek a szövegvilágnak, ami tulajdonképpen az állomány utolsó szövege felől visszavezethető a legelejéig. Egy-egy kötet befejezésekor sosem az van a fejemben, hogy valami megíródott, valami elkészült, hanem mindig képződnek olyan üres helyek, melyeket aztán egy másik könyv tud betöltetni. Valamilyen módon generálják egymást ezek a könyvek. Amire legjobban emlékszem, az nyilván az utolsó két könyv, a száraztenger és az állomány felszámolása közötti átmenet. Mindkettőben nagyon szoros kötődés van az anyagi felületekhez. A terekhez, tömbökhöz, folyékony és szilárd halmazállapotú dolgokhoz, ezek átmeneteihez. Ez például, azt hiszem, átvándorolt az új kötetbe, de teljesen más kontextusban. A szerkesztői folyamatokat kérdezed. Én eléggé készre gyúrom a szövegeimet. Ehhez minden szerkesztő másként, máshogy viszonyul. Volt olyan, akinek ez furcsa volt, bár én mindig nagyon készségesen állok a változtatások elé, ha hasznosnak érzem őket.
Herczeg Ákos: Komolyabb változtatások nem szoktak történni? Előfordult már, hogy valami alapvető fontosságú dologra hívja fel a figyelmed a szerkesztő?
Mezei Gábor: Nem, ilyen nem volt, de lehet, hogy még lesz. Ennek a kötetnek a szövegei például ebben a sorrendben íródtak. Nem nagyon lehet ezt a sorrendet megváltoztatni anélkül, hogy valahogy a kötet saját koncepciója ne sérüljön. Itt inkább az volt a kérdés, meddig engedjük egy olyan szövegvilágnak a generálódását, amely ténylegesen egy önmagát gerjesztő, az ismétlés maximumáig működő, az állomány felszámolásának egyfajta automatikus működését hozó szövegvilág. Itt az volt a kérdés, hogy ez a burjánzás meddig engedhető. És a szerkesztő feladata pedig, hogy olyan pontokat találjon, ahol ez sok volt.
Herczeg Ákos: A kötetet végigolvasva megmarad kétely: miféle állományról van szó? Miféle történéseknek a nyomon követése zajlik? Ha a felszámolást nézzük, drasztikus beavatkozást sejtet a világ menetébe. Hogy mennyire nagy a baj, az attól is függ, mit értünk állomány alatt, illetve hogy a felszámolást hogyan olvassuk ennek tükrében. Most épp egy könyvtárban vagyunk, és ebben a közegben például végleges szcenáriót jelezne az „állomány felszámolása”. Az az ember érzése, hogy több a kérdés, mint a válasz: hogy mivel mi történik, és hogy a szemléletnek milyen dolga van ezekkel a történésekkel, milyen a viszonya ezekhez a történésekhez, ezekhez az apokaliptikus eseményekhez. Anélkül, hogy eloszlatnád az olvasó termékeny kételyét, érdekelne, milyen képzet, prekoncepció állt a címben jelzett szókapcsolat mögött?
Mezei Gábor: Amit mondasz, hogy egy apokaliptikus vagy akár posztapokaliptikus világról van szó, szerintem kicsit el is dönti ezt a kérdést. Nem én akartam ezt a drasztikus felszámolást, de a könyv elejétől kezdve az volt az alapkérdés, az volt a kiindulópont, hogy mennyiben írható meg az ember utáni világ, egy posztapokaliptikus világ megírására van-e egyáltalán lehetőség. Az elejétől kezdve ez lebegett a könyv körül, és maga ez az alapkérdés nagyon sok mindent kitermelt, egyre több mindent érintett maga a felszámolás. Ez olyan szinten, olyan értelemben is megvan a könyvben, hogy maguk a ciklusok növekvő számsorokat mutatva épülnek. A felszámolás szükségszerűen mindent érint egy ilyen posztapokaliptikus világban. Ebben az egész, néha erőszakos, néha a lírai brutalitás felé hajló világban ez pont azért lesz szükségszerű, mert nem lehet e nélkül megírni ezt a történetet. Egy idő után azt vettem észre, hogy az állományba minden beletartozik. Amikor a felszámolás történik, az egyszerre érinti a kőműveseket, az ácsokat, a békebírókat, a vízvezeték-szerelőket, az állatokat, a városokat, tehát mindent, amit magunk körül ismerünk. Valahogy a szöveg elkezdett abba az irányba terjedni, nőni, íródni, hogy mindent érinteni akart a felszámolás. Az volt a fejleménye még ennek, hogy különböző hangvételek kerültek elő, tehát hogy hol picit ironikus, hol egészen humoros, hol pedig sötét tónusú jelenetei lettek ennek a felszámolásnak. Mindez számomra is meglepő módon alakult, nem gondoltam, hogy a szöveg így folytatódik.
Herczeg Ákos: Ez a felszámolás, ez az apokaliptikus vízió az, amit előre is vetítesz egy korábbi interjúdban, mely szerint ennek a megírhatósága lesz a következő kötetnek a tétje. Itt valóban ezt járod körül. Kérdés, hogy az apokalipszist mennyire értjük szó szerint, illetve, hogy mit értünk apokalipszis alatt, mert a szó elsődleges jelentése mégsem feltétlenül minden versben van ott. Ez a burjánzó nyelv néha valóban fatális történéseket, baleseteket, a test felszámolódását, a lét ellehetetlenülését járja körül, miközben vannak ennél hétköznapibb események is, mint például egy költözés, ami szintén apokaliptikus színezetet kap. Vagyis a világégést nagyon sokféleképpen lehet érteni, és talán neked is az volt a szándékod, hogy ezt különböző aspektusokból mutasd meg.
Mezei Gábor: Igen, nem feltétlenül minden szöveg rögzít a kötetben ténylegesen katasztrófa utáni állapotot. Az apokalipszis sokkal általánosabb értelemben van jelen, a szó eredeti értelmében, ami inkább egyfajta felfedést jelent, és hát a felfedés az önmagában mindig botrányos. Merthogy olyan dolog kerül elő, ami korábban nem volt ismert, de valahol végig ott volt. Itt ilyesmi történik, ez a felfedő mechanizmus újra és újra olyan dolgokat mutat meg, amelyek készülőben voltak, de nem tudatosultak, nem voltunk velük tisztában. És ezek a folyamatok a lekapirgálás utáni felületeket engedik láttatni. A hétköznapiság nagyon fontos ebben a világban. Az egyik szöveg címe az evidenciák börtöne: itt is, ahogy máshol is evidens, egyszerű fizikai összefüggések, törvények következményeképpen beálló katasztrófák, balesetek történnek. Egészen kisszerű, máskor fatális balesetek leírásairól van szó. Tehát minden a maga felszámolódása felé tart.
Herczeg Ákos: Ez a determináció az oka, hogy ezeknek az eseményeknek be kell következni – ennek hogyan lehet nyelvileg utánamenni?
Mezei Gábor: Igen, miközben ennek sokféle változata van. Azt is lehetne mondani, hogy a hőmérséklet növekedésével minden a saját felszámolódása felé tart. Tulajdonképpen minden a saját nivellálódását éri el egy idő után. Az entrópia mindent érint a fizikai világban.
Herczeg Ákos: A száraztenger című köteteddel párhuzamba állítva az is megfigyelhető, hogy itt is, ott is aprólékos megfigyelésekből épül a költői nyelv. Ha úgy tetszik, a figyelem poétikáját működteted – én ezt a kifejezést találom meg mindig, amikor a költészetedről gondolkodom. Ugyanakkor a száraztenger esetében mindig nagyon konkrét helyekből indult ki ez a figyelem: ismert és felismerhető tereket járt be vagy járt körül ez a burjánzó nyelv. Az új kötetnél a tér sokkalta kontúrtalanabb, gyakran a következmények felől értettem meg, milyen történés zajlik éppen. Mennyire volt számodra kihívás, hogy a figyelem poétikája számára új utakat találj?
Mezei Gábor: Amikor először beszéltünk a kiadóval erről a könyvről, akkor felmerült az a kérdés, hogy hogyan lehetne, mi lenne az a nagyon egyszerű kétszavas mondat, ami kiajánló mottóként működhetne. Akkor azt mondtam, hogy „apokalipszis testközelben”. Azt gondolom, hogy van egyfajta kétirányúsága annak, amikor apokalipszisről és irodalomról beszélünk. Olyan értelemben, hogy ez egyszerre nagyon félelmetes és közben nagyon vonzó állapot. Ez az apokaliptikus csend, ez az apokaliptikus üresség, az ürességnek ez a betöltetlensége olyan dolog, ami borzasztó, de ugyanakkor vonzó is. Üres lappal kezdeni, újrakezdeni az nyilvánvalóan vágyott és sosem elérhető állapot. A másik, ami nekem itt nagyon fontos volt, amire már utaltál is, az az érzékletek erőteljes szerepe. És hogy akkor ez a csend, ez az eseménytelenség – ami aztán egyszer csak egyfajta robbanássá alakul, ami általában a szövegek végén mutatkozik meg – hozzátartozik ehhez a világhoz. Tehát nincsenek lineárisan elmondható történetek, mivel utólag vesszük észre történetként őket, az utólag felfejtődő szöveg pedig valahogyan egyre gyakrabban keretes szerkezeteket képez. Éppen a budapesti bemutató utolsó szövegénél került az elő, hogy a legutolsó szó az, ami kinyitja a szöveget, hogy ez a visszaolvasás, az utólagos értelmezhetőség, visszaugrás tulajdonképpen azt mutatja, hogy úgy vagyunk benne ezekben a történetekben, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy ezek csupán utólag értelmezhetők történetként. Emiatt is van ennek az egésznek – ami a posztapokaliptikus helyzeteknek is a sajátja – egyfajta szerves nyitottsága, jelenlétszerűsége. Cormac McCarthy-nál Az útban például nem telik az idő, a tér pedig elkülöníthetetlen részekből áll össze. Ha más irodalmi reprezentációkra gondolok, akkor alapvetően ezek a feloszthatatlan terek és a mérhetetlen idő az, ami nagyon erőteljesen jelen van újra és újra. Úgy érzem, ennek valahogy itt is lett végül szerepe.
Herczeg Ákos: A száraztenger számodra is fontos urbánus terekre és természeti tájakra irányuló figyelme helyett ezúttal újfajta nézőpontokat, „témákat” kellett találnod, ahova be tud világítani ez a nyelvi működés. Hogyan váltak tetőn felejtett ácsok, a békebírók stb. a versek alakjaivá?
Mezei Gábor: Azt tudom egyrészt mondani, amit már korábban is, hogy mindent érint ez a felszámolás, nem nagyon van helye a válogatásnak. Nyilvánvalóan az állomány tételeinek megnevezése nem teljes. Maga ez az archívum nem teljes, nem lehet teljes. De a válogatás hiánya, véletlenszerűsége igazából azt mutatja, hogy bármi bekerülhetne. Ez egy olyan rendszer, ami olyan értelemben nyitott, hogy bárminek lehet benne helye, bármit érinthet utólag. Nem arról van szó, hogy én próbálgattam, mivel lehet ezt megcsinálni, hanem hogy ezek a jelenetek bárhol megképződhettek. A száraztengerben van budapesti, debreceni helyszín, börzsönyi, mátrai is. Ezek itt-ott egészen konkrétan előkerülő helyszínek. Viszont az állományban pont az a helyzet, hogy mivel ezek nagyon általános értelemben vett jelenetek, itt nem lehet ilyesmiről beszélni, konkrét helyeket megnevezni. Nyilván vannak emlékek, gyerekkori, lakótelepi jelenetek, de nem lett ezeknek a jeleneteknek konkrét helye, mert nem lehetett.
Herczeg Ákos: Igen, ezek nem rólad szóló történetek. Megfigyelhető, hogy bár a nézőpont alapvetően kameraszerűen letapogatja a látványt, mondhatni szenvtelen, mégis gyakran kerül előtérbe az emberi test, legtöbbször roncsoltan, súlyos sérülés vonatkozásában. Hányadán áll ez a költői nyelv a humán perspektívával? Leigázni, domesztikálni, vagy épp integrálni, transzformálni igyekszik az emberi létezést ez a „futónövényként” burjánzó költészet?
Mezei Gábor: Fontos kérdés, igen, hogy az, aki itt néz, az kicsoda. Engem ez mindig foglalkoztatott, mikor apokaliptikus történetekkel szembesültem. Ki fogja a kamerát, ki olvassa a könyvet, ki látja ezeket a jeleneteket, ki az, aki azt értelmezi, vagy egyáltalán észleli azt, ami előttünk zajlik. Ebben a folyamatban engem az érdekelt, hogy a líra nyelve tulajdonképpen fel tudja mutatni azt az illúziót, hogy mindez látható. Kérdés, hogy ki az, aki ezeket az utolsó jeleneteket megírhatja. Nyilván van ennek bibliai hagyománya is, de alapvetően az a kérdés, milyen szerepbe kényszerül a humán tekintet egy ilyen helyzetben. Persze lehet ő simán szemtanú is, de amikor arról van szó, hogy az utolsó békebírót lemészárolják, hogy az utolsó két ács valahogyan a tetőn találja magát és életét veszti stb., akkor egy idő után ez a tekintet nem lehet semleges, nem lehet nem bűnrészes, nem lehet egyszerűen szemtanúja annak, ami történik, mert tettestárssá avanzsálódik. És ebben a tettességben itt nem csak a beszélő, hanem egy idő után az olvasó is osztozni kényszerül, merthogy mindannyian látjuk ezt. Van ennek egy abszurditása, van ennek egy ilyen nagyon furcsa önellentmondása is, de mégiscsak magában hordozza azt, hogy aki ezzel a helyzettel szembesül, az szükségszerűen tettessé válik, és a másik oldalon találja magát. Valahogy ez történik a humán tekintettel. És ezek a szövegek nyilván elég nagy felületet adnak annak, hogy az ember azt érezhesse, hogy ő látja ezeket az utolsó eseményeket, merthogy tele vannak olyan érzékletekkel, olyan megfigyelésekkel, amelyek nagyon testközelivé teszik a jeleneteket.
Herczeg Ákos: Igen, nekem is pontosan ez volt az érzésem, hogy miközben tudósít valaki, közben részesévé is válik az eseményeknek. Nemcsak, hogy közvetítője, hanem ágense is lesz, annak, ami a szemünk előtt zajlik.
Minden kötetednél nagyon tetszett, ahogyan a ciklusokat – ha vannak éppen ciklusok – egymás mellé rendezed. És szerintem itt is nagyon izgalmas és ötletes megoldást találtál erre, mert bár tetszőleges irányba tart ez a líra, saját törvényszerűségei szerint működik, közben mégiscsak egy meghatározott nyelvi struktúra (az ábécé) rendezőelve alapján kapcsolódnak egymáshoz a versek. És persze ebben is van önkényesség, merthogy egy-egy betűhöz hol egyetlen, hol több verset rendeltél. Adódik a kérdés, hogyan állt össze a kötetkoncepció? Valamiképp a teljességet vagy annak látszatát igyekszik leképezni ez a struktúra, hogy miközben a végére érünk, rögtön kezdődhet az egész elölről? Miért vált fontossá, hogy egy-egy jelenetnek több verssel is nekifuss?
Mezei Gábor: Az archívumépítésben, akár tudományos nyelvben is használt forma, hogy van egy betű és utána különböző számok, ahogy például Wittgensteinnél, és ilyen módon rendelődnek alá bizonyos megjegyzések, tételek, objektumok, az állomány különböző tárgyai, élő szereplői. Az ábécé pedig azért lesz itt fontos, mert van egyfajta automatizmusa, megkerülhetetlensége, működése, ami alapján mindennek történnie kell, és ugyanez a helyzet a fizika törvényeivel is, meg egyáltalán, olyan struktúrák logikájával, amelyek felett igazából nincsen kontrollunk. Mindennek így leszünk mi szemlélői és tettestársai. Ezen túl pedig az, hogy mondjuk egy betűhöz hány szöveg tartozik, az szándékaim szerint arra mutat rá, hogy mi mi alá tartozik, hogyan rendelődnek egymás mellé vagy alá szövegek, hogyan utalnak a szövegek közötti viszonyokra. Ahogy az is fontos lehet, hogy éppen új betűvel jelzett, új egységet kezd-e egy szöveg, vagy mondjuk keverednek a különböző betűkhöz tartozó szövegek egymással, mert ilyesmi is előfordul. A különböző betűkhöz tartozó szövegek, ahogy én olvasom, eléggé különbözőek tudnak lenni. Nemcsak azért, mert az állomány különböző szereplőit és tárgyait érintik, hanem azért is, mert más nyelven szólalnak meg. Ez a struktúra adta magát, tehát itt nem ciklusok épülnek, hanem tulajdonképpen feltöltődnek az egyes betűk által elérhetővé tett üres helyek, és ahogy ezek feltöltődnek, újabbak kezdődnek, ahogy egy rendes archívumban.
Herczeg Ákos: Egyben elolvasva az összes könyvedet szembetűnő, hogy míg a korábbi költői nyelvedre a sűrítés, a kifejezés ökonomikusságára való törekvés volt a jellemző, ezúttal, ellenkezőleg, egy minél pontosabb, részletgazdagabb, már-már mániákus akkurátussággal működő nyelvvel dolgozol, arra keresve a választ, hogyan lehet minél részletgazdagabban megjeleníteni azt az adott jelenséget, ami éppen fontosnak tűnik. Pontos a fülszöveg e tekintetben: költészeted „elszabadult futónövény”, mely megállíthatatlanul tör előre a jelenségek felszínén, és mindent behálóz, uralma alá von. Milyen elgondolás állt e feltűnő nyelvi fordulat mögött?
Mezei Gábor: A mániákus szónak itt kulcsszerepe van. Egy archívum építése vagy éppen felszámolása ugyanúgy mániákus aktus. Amikor írtam a kötetet, sokszor eszembe jutott egy konkrét figura, aki Budapesten különböző jazz koncerteken, sőt, minden egyes jazz koncerten leül, egy nagyon kezdetleges diktafont kirak a színpad elé, és felveszi. Valószínűleg borzasztó minőségben. Aztán hazaviszi és tárolja, mindegyiket. Ez egy olyan archívum, ami nagyrészt hallgathatatlan, de teljes. Valami olyasminek a rögzítése, aminek nem az a célja, hogy ezzel aztán bárki bármit kezdjen, hanem hogy egyben meglegyen. És ennek a mániákusságnak, amit mondasz, a részletes leírás a lényege, ami úgy történik, hogy bár egyre pontosabb, de soha nem eléggé. Valahogy ez hozzátartozik az egész könyv körüli alaphelyzethez, és emiatt, úgy érzem, ki is vezetett ebből az általad ökonomikusnak nevezett nyelvből. Eltávolodtam itt a rövidebb mondatoktól, a szikár, nyersebb, szálkásabb nyelvhasználattól, mert nem lehet pontosan fogalmazni, mikor ennyire mániás versnyelvről van szó.
Herczeg Ákos: Szóba került, hogy általában minden kötetben, amit lezársz, már csírájában ott van a következő. Ha ez így van, akkor mi az az irány, ami felé mutat az új kötet, merre vezet az út?
Mezei Gábor: A mániákusságból azért még bőven maradt, és valahogy úgy érzem, hogy a következő könyvben lett helye, és lett figurája is ennek a mániákusságnak. Nehéz még róla beszélni, mert elég kezdeti fázisában van a dolog, de az, akit az előbb említettem, az a koncertrögzítő figura, az archiváló mániákussága eléggé foglalkoztat, meg egyáltalán, általában ez az alkat. Ebből kezdtem el írni a következő könyvnek a darabjait, még fogalmam sincs, hogy merre megy, de lett egy figurám, ami eddig nem volt, és ez számomra is kicsit furcsa.
Herczeg Ákos: Tehát már írod is a következőt?
Mezei Gábor: Itt mindig van átfedés, ami sokak számára kényelmetlen. Az ember lead egy kéziratot, és az előkészítés időszaka alatt már másikkal is foglalkozik, mert hát nehéz elképzelni kézirat nélkül. Miközben az állomány felszámolása készült, szerkesztődött, a borítója meglett, én már egy másik könyvön dolgoztam.
Herczeg Ákos: Irodalomtörténészként is eljutottál a tavalyi évben Az organikus jelenlét poétikája című könyveddel egy zárópontra. Találtál-e már ezen a téren új utakra? Mi az, ami jelenleg leginkább foglalkoztat?
Mezei Gábor: Annak a könyvnek a szoros folytatásaként két tanulmány keretében Borbély Szilárd kötetével foglalkoztam azóta, natúra és kultúra viszonyait vizsgálják ezek a tanulmányok. Borbélynál olyan szövegeket találok, amelyeken keresztül az én alapkérdésemet, úgy érzem, nagy hatékonysággal tudom megvilágítani. A régi köteteit olvasom, most éppen mozgás és ritmus alapkérdései felől próbálok rákérdezni, hogy a vers önműködései mennyiben hasonlítanak a biológiai működésekhez. Az ebből tervezett könyv annyiban biztosan más lesz, hogy mivel most sokat foglalkozom amerikai irodalommal, amerikai költészettel, 20-21. századi magyar és amerikai líra is szerepelni fog benne.
Az interjú a 2025. június 13-án a Debreceni Ünnepi Könyvhéten a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban elhangzott kötetbemutató beszélgetés szerkesztett változata.
Hozzászólások